postagalamb.biz

A végleges írás Vétek Jánostól.
Köszönöm bizalmát.

Amit nem mondhattam el I.

Mottó: „Magyarországról hiányzik a konstruktív galambászértelmiség.”
Szappanos István

Karinthy Frigyes: Előszó (részlet), 1926

„Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy…

…Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a félúton…”

Néhai professzorom, Dr. Szakály Sándor jó néhányszor a „funkcionális analfabéta” kifejezéssel küldte haza vizsgázóinkat. „Kérem, jöjjön vissza, ha ezt megértette!”

Versenyértékelési rendszerünk folyamatos apróbb-cseprőbb változtatása egyre inkább egy öreg bárka toldozásához-foltozásához hasonlít. Ránk maradt, mint valami elnyűtt örökség, s egyre inkább úgy tűnik, nem vagyunk képesek szabadulni tőle. Valahol érthető. Generációk születtek, nőttek ebbe az értékelési rendszerbe. Automatizmusként fogadtuk el. Ettől függetlenül vannak, akik szerint jó ideje ötletelés, számháború folyik. Ötvenből harminc. Harmincból ötven. Tízből tizenöt. Természetesen minden „számtani” kérdés mellett felsorakoztathatók érvek. A fő kérdés azonban és persze véleményem szerint mégsem ez, pedig a válasz meglehetősen komoly hatással lehet a hazai galambászatra: egy ilyen „számtani játék” eredménye ugyanis kisebb-nagyobb mértékben befolyásolhatja a lemorzsolódás sebességét.
Ebben az összefüggésben egyáltalán nem meglepő, hogy Bárdos elnök úr szeptemberi újságban megjelent írása hosszú idő óta az egyetlen, mely kitörési pontokat keres. Bátorsága kétségkívül megsüvegelendő. Írása, mely az 50 tenyésztő 750 galambos limiten és a 15-ös csapaton túl megmaradt a változások szükségességének hangsúlyozásánál, alátámasztásánál, a billentyűzet elé csalt. Megint gépelek.

Egy időálló versenyértékelési rendszert két követelménynek feltétlen meg kell feleltetni:
1. SPORTPOLITIKAI SZEMPONTBÓL ELSŐDLEGESEN TAGMEGTARTÓNAK KELL LENNIE, S HA LEHET, JÁRULJON HOZZÁ A TAGLÉTSZÁM NÖVEKEDÉSÉHEZ!
2. SZAKMAI SZEMPONTBÓL AZ ÁLTALA MUTATOTT SORRENDNEK A LEHETŐ LEGTELJESEBB MÉRTÉKBEN TÜKRÖZNIE KELL AZ ÁLLOMÁNYOK GENETIKAI ÉRTÉKÉT, S HA LEHET, SEGÍTSE AZ ORSZÁG GALAMBÁLLOMÁNYÁNAK GENETIKAI ELŐREHALADÁSÁT!

A rendszert e két szempontnak külön-külön megfeleltetni önmagában véve sem egyszerű feladat. Olyan rendszert felállítani, mely mindkét szempontcsoportnak egyidejűleg megfelel, emberes feladvány lehet. Mindezt társadalmi konszenzussal elfogadtatni, már-már emberfeletti teljesítményt igényelhet.

Egyre elkeserítőbb statisztikák

Bevallom, ma már ritkán foglalkozom statisztikákkal. Elszoktam tőle. Arra is csak halványan emlékeztem, hogy a közelmúltban, a Postagalambsportban Bárdos elnök úr beszámolói közt megjelent egy, tagságunk kor szerinti összetételére vonatkozó anyag. Segítséget kértem. Kakas Tímea kisegített. Köszönet érte!

2010-ben taglétszámunk kor szerinti megoszlása a következők szerint alakult:
fő % 60 év felettiek % 50 év felettiek % 40 év felettiek %
18 év alatti 138 2,6
18-40 1001 19,1
40-50 1014 19,3 77,6
50-60 1346 25,6 58,3
60-70 1288 24,5 32,6
70 év feletti 426 8,1
rokkantsági kedvezményes 39 0,7
összesen 5252 100 32,6 58,3 77,6

Nem kívánom túldramatizálni. A táblázatot szemlélve, mindenki tippelhet kedvére: vajon mennyi ideje van még a hazai postagalambsportnak? Tíz, tizenöt éve?

Figyelmeztető alapnevezett galambjainkra vonatkozó adatsorok

Szövetségünk cc. 5500 tagja közül 4200 váltott versenyengedélyt a tavaszi-nyári versenyidőszakra. A 4200-ból 870 tag nem alapnevezett 30 galambnál többet.
Tagtársaink valamivel több, mint 20%-a nem alapnevez 30-nál több galambot.

Az átlag - természetesen - ettől erősen eltérő adatokat is tartalmaz. Országunk területének cc. 20%-a galamb és galambászsűrűség tekintetében már napjainkban is kritikus helyzetben van. Ezeket a területeket nagyságrendekkel lehangolóbb adatok jellemzik.
Saját tagszövetségem, a 14. Nyugat-Dunántúli Tagszövetség 150 versenyzője közül 61 tenyésztő, tehát cc. 40% alapnevezett létszáma nem haladta meg a 30 galambot!!!

Ma még mi dönthetjük el, hogy szükségünk van-e rájuk. Holnap, egy kedvezőtlen döntés esetén ők döntenek.

A hazai postagalambászat elsőszámú közellensége a taglétszám elöregedés melletti folyamatos csökkenése.

Tagságunkban a 40 év felettiek közel 80%-os aránya kétségbeejtő. Illúzióinkat félretéve, be kell látnunk, nem maradt más út, mint felkészülni a taglétszám csökkenési ütemének mérséklését célzó küzdelemre. Sportunk kilátásait a tagság elöregedésén túl, az alábbi két – önmagában is komoly terhet jelentő - tényező tovább súlyosbítja:
1. A tagság egyre nagyobb részének egyre nagyobb anyagi terhet jelent a galambászat.
2. Az egyre kisebb különbségeket mutató listákon egyre jobban éleződik a földrajzi helyzet generálta feszültség.

Küzdeni minden tagért!

Sportpolitikánknak szükségszerűen a tagság lemorzsolódási ütemének mérséklő elemévé kell válnia! Ennek elmaradása beláthatatlan következményekkel járhat.
Nyilvánvaló, hogy a két kiváltó ok együttes jelenléte a kettő összegénél markánsabb lemorzsolódást eredményez. Azaz, minél nehezebben teremthetjük elő a minimális sikerélménnyel kecsegtető galambászathoz szükséges anyagi javakat, annál előbb mondhatunk le a magát hobbynkban esélytelennek, ebből kifolyólag rosszul érző tagról, mint korábban. Mivel a gazdasági helyzet javulására nem alapozhatunk, fel kell ismernünk, hogy a tagmegtartás minden eddiginél aktuálisabb kérdéssé vált.
A tagság elöregedése mellett, a negatív tendencia másik generáló elemeként, egyértelműen az egyre romló gazdasági helyzet jelölhető meg. Inkább előbb, mint utóbb szembe kell néznünk azzal, hogy az átlagos tag egyre kevesebb pénzből kényszerül galambászni. …és ez az egyre kevesebb is egyre jobban hiányzik a családi költségvetésből. Ennek felismerését minél tovább halogatjuk, annál több tagot fogunk veszíteni. S mivel a galambászattal felhagyó tag egyre nehezebben hozható vissza sorainkba, a folyamat eléggé visszafordíthatatlannak tűnik. Sajnos, tagtársaink egyre nagyobb hányadának galambászata sodródik a finanszírozhatóság peremére. Ez a közel sem elhanyagolható réteg egyre kevésbé bírja el terheinek további növelését. Lemorzsolódásuk – láncreakció szerűen - egyre nehezebb helyzetbe sodorja a kis – aktív – taglétszámmal rendelkező egyesületeket. A tagság terhei tehát a racionalitás talaján nem tűnnek növelhetőnek.

Az előbb elmondottak okán (is) irracionálisnak tűnik a csapatlétszám emelése. A tízes csapatlétszám tizenötre emelésének gazdasági szempontjait sem igazán látom, hisz az előbbi réteg számára finanszírozhatatlan, a nagylétszámot röptetők számára pedig szükségtelen a küldött létszám növelése. A csapatlétszám másfélszeresére növelésének szakmai hozadéka lehet, hogy a jobb állapotú állomány ötös befutója hatványozottan előbb lesz meg, mint a kevésbé jóé. A küldött helyezett arány növelése ezen túl értelemszerűen minőségi előrelépést is jelenthetne, hisz az ilyen értékelési rendszerben a néhány gyorsabb galambbal rendelkező, előrébb végezhet. Tehát a „biztos” csapatgalambok helyét a mezőny elejébe pályázóknál egyre nagyobb mértékben vehetnék át a „gyors”, élrepülő típusú galambok. Ez a szakmailag kívánatos folyamat azonban a küldött létszám növelése helyett, a csapatbajnokságban értékelt befutók számának csökkentésével is elérhető. Azaz, amennyiben a tízes csapat hármas befutós értékelési rendszert a tagszövetségi értékelésekre is kiterjesztjük, az egyre nehezebb anyagi helyzetük következményeként kis létszámmal dolgozó tenyésztők lemorzsolódási esélyének fokozása nélkül is képesek lehetünk a minőségi fejlődés – apró lépéssel történő - elősegítésére.
Az anyagi okokból peremhelyzetbe került réteggel szembeni empátia mellőzésével, a szállítók, és a kiemelkedő koefficiensre pályázók pillanatnyi érdekeinek megfelelően rövidtávon mérsékelhető lehet az általánosan küldött létszám csökkenési üteme. Ez azonban sokak számára meglepő sebességgel, a taglétszám erodálódásának gyorsulását eredményezheti.

A gazdaságilag peremterületen galambászók mellett a tagszövetségek „sikertelenebb” részén versenyzők lemorzsolódási üteme prognosztizálható átlagfelettire.
A kis galambászsűrűségű és a nagy kiterjedésű területeken nyílván erősebben, a nagyobb sűrűségű és kisebb területű versenyzési egységben értelemszerűen kisebb mértékben érezhető ez a fajta feszültség. Az ország területének minimum 20%-a galamb és galambászsűrűséget tekintve már most kritikus helyzetben van. Ezeken, a területeken az 50 tenyésztős létszámminimumú önálló szervezeti egységek – ha nem az idén, akkor a közeljövőben - akár az életben maradás lehetőségét is jelenthetik. Mert egyre szélesebb rétegek számára, egyre irreálisabbá növekvő költségeik mellett, más módon képtelenség reális versenyfeltételeket teremteni. S irreális feltételek között, egyre nehezebben képzelhető el sportunk életben tartása. Ezeken a területeken galambászó társaink egy-egy nagyobb szervezeti egységbe „kényszerítése”, az adott területek ellehetetlenítését jelenthetik. Mert ki az, aki egyre növekvő összegeket invesztál egy olyan hobbyba, amelyben nem látja az érvényesülés esélyének még a szikráját sem? Fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy lemondhassunk a gyenge galamb- és galambászsűrűségű területeken galambászó társainkról!

Bár az országban a postagalambászok technológiai szintje finoman szólva is erősen heterogén, látnunk kell azt is, hogy csökken a kiemelkedő és a trónkövetelő dúcok technológiai színvonala közötti különbség. Erre utal a listákra kerülő galambok csökkenő átlagos sebességkülönbsége, egyre kisebb földrajzi egységekre korlátozva a reális versenyértékelés lehetőségét. Tudom, sokan ellenzik a „további aprózódást”, csakhogy a világ gyorsul. A feltételek a kiegyenlítődés felé haladnak… Anno apáink és nagyapáink még három tagszövetségről beszéltek. Az ő idejükben ennyi is elégnek bizonyult.

Talán, ha megfordulnánk a lovon…

Jelenlegi beállítottságunk „nagy létszámú versenyekben” gondolkodik. Ez a rendszer megfelelő (-en nagy) galamb és galambászsűrűségű területeken működőképes, logikus, üdvözítő lehet. …de mi legyen azokkal a területekkel, melyek galamb és galambászsűrűsége ehhez nem elegendő? Látnunk kell, hogy már napjainkban is működnek tagszövetségek, melyek nem felelnek meg, s talán – vállalva akár a „másodrendűséget” is, – nem is kívánnak megfelelni a jelenlegi minimum 100 tenyésztős kritériumrendszernek. Fel/Be kellene ismernünk végre, hogy a postagalambsportban történő részvételi kedvet, elsődlegesen az érvényesülés esélyének érzete határozza meg. Az előbbiekből adódóan, ezen a téren már jelenlegi helyzetünk is ki kell, hogy kényszerítse szemléletváltásunkat. Reális versenyértékelési feltételeket biztosító területek kialakításának prioritást (elsőbbséget) kell élveznie a mindenáron nagy létszámú versenyeket célzó törekvésekkel szemben! Ha erre nem leszünk képesek, akkor egyre nagyobb területek – galambászat szempontjából történő – elnéptelenedésével fizetünk egyre nagyobb árat. Mert egyre kevesebben lesznek, akik hajlandóak évtizedeken keresztül galambjaikat listatöltelékként küldeni, hogy kedvező területi elhelyezkedésű sporttársaiknak megfelelő hátteret biztosítsanak. Meg kell fordulnunk végre a lovon, s elsődlegesen egymással reálisan konkurálni tudó területi egységekben kell gondolkodnunk. Az elnök úr „megyésítési” gondolatai – talán – erre rímelnek.

Amikor az egyre romló gazdasági helyzet kényszeríti ki a szakmai előrelépést

Jelenlegi általános csapatbajnokság centrikus versenyértékelési rendszerünk előbb-utóbb a taglétszám csökkenési ütemének gyorsulásához vezet.
Tagságunk gazdasági értelemben peremen galambászó rétege már most is jelentős lemaradásban van. Erdélyi Gyula, Grampsch István, Tóth Imre napjainkban is azért jár mérföldekkel a hazai átlag előtt, mert szakmai ismeretein túl, finanszírozni is képes a jelenlegi értékelési rendszerhez szükséges méretű állományának magas szintű ellátását. Már a rövid- középtávú csapatbajnoki rendszerhez szükséges cirka 30 versenygalambot biztosító állomány tartása is sokszor meghaladja a gazdaságilag peremen galambászók anyagi lehetőségeit. Helyzetük további romlásával a jelenleginél is kevesebb jut majd egy-egy galambjuk ellátására. A szakadék egyre gyorsabban, egyre nyilvánvalóbban nő majd. Egyre többen kerülhetnek válaszút elé. Nem teljesen mindegy, hogy a további kényszerű létszámcsökkentés, vagy az egyre ellátatlanabb galambok bekosarazása miatt érzik majd magukat egyre esélytelenebbnek? Abba a morbid állapotba kerültünk, amikor egyre romló gazdasági helyzetünk fogja kikényszeríteni a szakmailag indokolt, távokra történő szakosodást.

Nyílván nem minden bajnokunk galambászik azonos szinten, mint ahogy tagszövetségeink értékelési rendszerei között is jelentős különbségek lelhetők fel. Léteznek tetten érhető szélsőségek. Ott, ahol egy-egy hétvégén, ráadásul két verseny is beszámít a „bűvös” általános bajnokság értékelésébe, jelenlegi értékrendünk szerint, a tagság jelentős része eleve reménytelennek érezheti helyzetét. A létszámcsökkentésre kényszerülők lemorzsolódásának üteme az értékelési rendszer váltásával, és reálisabbnak tűnő versenyző egységek kialakításával fékezhetőnek tűnik…

Mindenki egyért vagy egy mindenkiért? ... avagy a szövetségnek, tagszövetségnek, egyesületnek van tagsága, vagy a tagságnak van egyesülete, tagszövetsége, szövetsége?

Jelenlegi szabályzatrendszerünk szervezeti felépítésünk kiszolgálására, konzerválására, tehát a mindenki egyért elv lehető legteljesebb betartatására összpontosít.
…és ennek is megvan a maga logikája. Sajnos, azonban úgy tűnik, mintha szabályzatrendszerünkkel átestünk volna a ló túloldalára.

Tagjainknak 77,6%-a 40 év feletti!!!
Drámai statisztikai adat!!! …és még mindig akadnak vezetők, akik ahelyett, hogy a tagság kiszolgálásán - TEHÁT AZ EGYÉN, MINT TAG MEGTARTÁSÁN – fáradoznának, tagjaik egy részének kedvét próbálják elvenni a postagalambászattól!!! Valaki értesse már meg velük, hogy ha a kissebségben lévőt ellehetetlenítik, előbb-utóbb fel fogja adni. Ha feladja, csökken a létszám. …és a csökkenő létszám spirális jellegű folyamatokat indít el. A huszonegyedik században még mindig akadnak felnőtt emberek, kik el tudják képzelni, hogy kényszeríthetnek tagokat egy olyan ÖNKÉNTES hobby, mint a postagalambászat gyakorlására??? Még mindig ennyire sokan lennénk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen vezetői beállítottságot? Mielőtt túl késő lenne, valaki legalább egy darab papíron kérje meg az utolsót, hogy kapcsolja le a villanyt! Az áram is egyre többe kerül…

Szabályzatrendszerünk átgondolásra érett. A mindenki egyért megközelítés helyett, ideje lenne áttérnünk az egy mindenkiért elv gyakorlására.
 Mert mi másnak tekinthető, hogy tagságunk a következő év lehetőségeinek ismerete nélkül kényszerül megválasztani azt a tagszövetséget, melynek szolgáltatását igénybe kívánja venni? Mert azzal, hogy tagszövetségeink programjaikat (költségvonzatukkal) az átigazolási időszak lejártát követően, hónapokkal később kell csupán véglegesíteniük, valójában erre kényszerítjük tagságunkat.
Ha valami számomra ismeretlen okból kifolyólag, mégis szükségszerűen kötelezni kell a tagot az október végi döntéshozatalra, miért nem kötelezzük tagszövetségeinket (mint szolgáltatókat), hogy az átigazolási időszak előtt adják le és tegyék közzé programjaikat? Valóban biztosítva tagjaink számára a választás lehetőségét. Talán csak remélni merem, hogy nem éppen ennek akadályoztatása a cél. Mert, ha önmagában életképtelen szervezeteinket kívánjuk életben tartani a tag önrendelkezési jogának csorbításával, akkor nagy a baj. Sokkal nagyobb, mint azt feltételezhetnénk.
 Azzal, hogy tagjainkat egy esetleges átigazolással három évre előre kényszerpályára helyezzük, tovább rontunk a helyzetünkön.
 A tag lehetőséginek ismeretében történő döntéshozatalának – NAPJAINKBAN - egyetlen eszköze a kettős tagság intézménye maradt. Maga a paradoxon (és költségvonzata), mely szerint valaki egy időben kétszeresen tagja az országos szövetségnek, eltörpül a relatíve szabad döntés lehetőségének pozitívuma mellett.

Hogy szabályzataink „visszásságai” indokolhatóak lennének jelenlegi szervezeti felépítésünk egyszerűbb, kiszámíthatóbb működésével? Nem hiszem.
Ezen az úton tovább haladva, szervezeti felépítésünk működésének további jelentős egyszerűsítéséhez vezethetne például, ha sportunkkal felhagyó tagjaink számára legalább tíz évre megtiltanánk tagsági viszonyuk megújítását, helyreállítását. Mennyivel kevesebben mernének felhagyni a postagalambsporttal? Amíg léteznek tagszövetségi vezetők, kik a kettős tagsággal rendelkező tagokat mindegyik választott tagszövetségében versenyzésre köteleznék, ne legyenek illúzióink! Csak remélni merem, hogy javaslatuk szabályzatba öntését megelőzi passzív (nem röptető) tagjaink versenyzési kötelezettségének bevezetése. …de kérem, maholnap 2012-t írunk! Néhányakban ennyire mély nyomokat hagyott volna Werbőczy kora? Persze, ha mindez egy április elsejei „ünnepi ülésen” hangzana el, semmi problémát nem jelentene!

Szabályzatrendszerünk mellett tagszövetségeink vezetői szintén jelentős szereppel bírnak a tagág lemorzsolódási ütemére...

Előre menekülni, mert a múlt konzerválásának kísérlete beláthatatlan következményeket generál
Rá kell ébrednünk, hogy már ma is kevés, ha körbeküldjük az autót, s a bérfuvarozó által megszabott költséget elosztjuk a lejelentett galambok számával, majd beszedetjük a tagságtól a rájuk háruló összegeket. Osztani az alsó tagozatos iskolás is tud.
Egyre romló gazdasági környezetünkben is kényszerűen meg kell találnunk a tagság terheit csökkentő alternatív lehetőségeket! Gondolkodni kell! Mert ha nem leszünk képesek mérsékelni a tagságra nehezedő terheket, ma-holnap nem lesz kivel versenyeznünk!

A racionalitás egyre markánsabban megnyilvánuló igénye, gazdasági és versenyértékelési szinten egyaránt egyre tetten érhetőbb módon, azonos irányba tereli a folyamatokat. Gazdaságossági szempontból a gyűjtési kör alatt és az utolsó gyűjtő helytől a feleresztési helyig megtett távolság (költség) aránya meghatározó. Azaz, minél kevesebbet megy az autó a begyűjtő kör során, annál gazdaságosabbá válik a szállítás. Fel kell/kellene ismernünk, hogy 2500-3000 galamb szállítása 300 kilométeres begyűjtési körrel, rövid- és középtávon, a tagság gazdaságilag peremen galambászó részének, már napjainkban is finanszírozhatatlan. …és ez a réteg sajnos egyre inkább szélesedni fog. A gyűjtési és az értékelési terület méretének egyezősége, - jelenleg ez általánosnak tekinthető - ekkora létszámoknál automatikusan irracionálissá teszi az értékelést is. Tehát két irányból is fokozza a tagság lemorzsolódásának ütemét. Ennek eredményeképpen léteznek területek, ahol a lemorzsolódott tagok aránya már ma is erősen megközelíti az átigazolókét, az átigazolni szándékozókét! A tagság lemorzsolódási ütemének mérséklési igénye, egyre erőteljesebben megköveteli a lehető legracionálisabb gazdálkodást biztosító méretű területi egységekben történő gondolkodást. Hogy ez egységes tagszövetségekben, tagszövetségek keretein belül működő, több-kevesebb autonómiát élvező röpcsoportokban, vagy ötventenyésztős, önálló szervezeti egységekben történik, jövőnk szempontjából majdnem mindegy. (Az utóbbihoz szükséges szabályzatkörnyezet megteremtése, - tagságunk lemorzsolódásából következően – reálisan szemlélve, szintén nem sokáig halogatható.) A lényeg, hogy tagságunk és vezetőink, tehát mindannyian megértsük: szervezeti felépítésünk és versenyértékelési rendszerünk liberalizációja nélkül a taglétszám csökkenésének üteme még drámaibbá fokozódhat. Ennek negatívumai - értelemszerűen - először a kis galamb és galambászsűrűségű területeken jelentkeznek, majd kiterjedésük egyre nagyobb területekre prognosztizálható…
Szervezeti felépítésünk liberalizációjától, – beszélhetünk akár racionalizációról is – a begyűjtő körök alatt és az utolsó gyűjtési helytől a feleresztési helyig megtett szállítási útvonal arányából következően, szükségszerűen a rövid- és középtávú versenyzés területén várhatunk jótékony hatást.

Ne beszéljünk tagszövetség ellenességről!
Szervezeti felépítésünk „történelmileg” úgy alakult, ahogy alakult. Szállító eszközeink, anyagi javaink többnyire tagszövetségi – tehát nehezen osztható - tulajdonban vannak. Mindezt „újra osztani”, az esetek nagy többségében abszurd lenne. Léteznek jól szervezett, ésszerű területi eloszlás alapján működő tagszövetségeink. Természetesen ez nem mindenütt valósítható meg globálisan. Valódi konszenzust kereső, a tagság elégedettségéért dolgozó felelős vezetők - a fenti összefüggést felismerve, - napjainkban is képesek kölcsönös előnyöket szem előtt tartva, valódi konszenzusra törekvő, egymással párhuzamosan működő érdekcsoportok számára is teret biztosítani. Szervezeteink egy része tehát megpróbál a realitások talaján állva, gazdaságosan, megközelítőleg hasonló esélyeket biztosítva, tagjaik megelégedésére működni. Nem meglepő módon a tagság a fenti összefüggéseket kezelni próbáló tagszövetségek felé áramlik. A fentiek azonban, sajnos nem általános érvényűek. Amennyiben számításba vesszük tagságunk érdekképviselet tekintetében megnyilvánuló közönyét is, be kell látnunk, hogy nem az a kérdés, melyik irányítási szemlélet életképesebb, hanem, hogy az adott terület – s rajta keresztül a szövetség - mennyi tagot kényszerül elveszíteni, mire vezetői rátalálnak a helyes irányra, vagy tagjaik, előre mutató utat kereső vezetőikre.

Rajtunk múlik, hogy létünk milyen hosszúra nyújtható
Tudomásul kell vennünk, hogy hazánkban a postagalamb egyre kevésbé tekinthető a „szegény ember versenylovának”. Ha nem is vált egy szűk gazdasági elit játékává, bizonyos szintű anyagiakat, ráfordítható időt, energiát igényel, melyekkel a peremen galambászó egyre kevésbé rendelkezik. A gazdaságilag peremen galambászó réteghez tartozók egy része, amennyiben legalább a minimális esélybe vetett hitét meghagyjuk, talán megtartható tagjaink sorában. S reálisan gondolkodva be kell látnunk: ők lesznek egyre többen. S amennyiben döntéshozóink nem lesznek rájuk tekintettel, ők egyre gyorsabban lesznek egyre kevesebben. … és mi is, amíg hátat nem fordítunk az egésznek.

Önmagunk ellen, önmagunkért
Az ország területének minimum 1/5-e már most is kritikus helyzetben van. További 1/5-ének sorsa következő évtizedünk végére prognosztizálható hasonlóra. Somogyi vagyok. Ha úgy tetszik, napjainkban saját bőrömön érzem azt, amit a többen néhány év múlva fognak a sajátjukon érezni. Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye galamb és galambászsűrűsége napjainkban is a működtethetőség határán mozog. Békés, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Veszprém nagy valószínűséggel néhány éven belül kerül kritikus helyzetbe. Amennyiben csak az elöregedés hatásával kalkulálunk, húsz év múlva is relatíve nagy valószínűséggel csak Budapest és Pest megye, Borsod-Abaúj-Zemplén, Győr-Moson-Sopron, s Jász-Nagykun-Szolnok megye tagsága érezheti magát biztonságban. Tagságunk rohamos elöregedése mellett azonban egyre romló gazdasági helyzetünk is erőteljesen az összeomlás szélére vizionálja szervezetünket. Minden egyes tag elvesztésével egyre nehezebb, s minél kevesebben leszünk, annál nehezebb helyzetbe sodorja sportunkat. Minél később ébredünk Csipkerózsika álmunkból, annál szomorúbb látvány fogad majd bennünket. Nem maradt más lehetőségünk, mint szakmai alapokon is helytálló módon erőteljes reformoknak alávetni sportunkat. Ezek a reformok nem kerülhetik meg szabályzatrendszerünk és szervezeti felépítésünk liberalizációját sem.

Senki, még csak ne is beszéljen „proletárdiktatúráról”!
A vázolt reformgondolatok véletlenül sem Erdélyi Gyulák, Grampsch Istvánok, Tóth Imrék – és hasonló szinten és módon galambászók - ellen irányulnak. Nagy létszámmal, „profi” körülményekre törekvő módon galambászókkal találkozhatunk a magas galambászkultúrával rendelkező országokban is. Hogy több csapattal előttünk végeznek? Miért? Mert a lista elején többnyire a legjobb állapotban lévő, genetikailag alkalmas galambok helyezik magukat. S ők az átlagos tenyésztőnél jobb galambokat jobb állapotban küldenek. …és ebben jelentős szerepet játszik, csapat és sampion galambok favorizálásán régen túljutott tenyésztési szemléletük is. Ugyanakkor nekik is elemi érdekük a kis létszámmal galambászók közösségünkben tartása. Ez, a kisebb létszámmal dolgozók esélybe vetett hitének megőrzése nélkül nehezen képzelhető el. Márpedig mezőny nélkül ők sem lesznek képesek versenyezni. Bizonyos kompromisszumokra tehát, nekik is hajlaniuk kell közös jövőnk érdekében. Mentalitásukat ismerve, bízom benne, hogy nem ők lesznek a szükségesnek tűnő konszenzus kerékkötői.

A körülöttünk zajló folyamatokat legoptimistábban szemlélve is, - a közeljövőben - ha másból nem, tagságunk elöregedéséből következően, drasztikusan csökkenő taglétszámunk bele fog kényszeríteni bennünket az általam vizionált reformokba. Minél tovább halogatjuk a hazai postagalambászat – látható módon szükségszerűvé váló - erőteljes reformjait, annál nehezebb helyzetbe hozzuk a jövő vezetőit, s magát a magyar postagalambsportot. Mindehhez azonban elsődlegesen beidegződéseinket, automatizmusainkat, több esetben pillanatnyi önös érdekeinket, tehát leginkább önmagunkat kell tudnunk legyőznünk! …és ez lesz a legnehezebb.

Hogy néz ez ki egy másik világban?
Ismét csak a sokak által magasztalt könyvből idézek:

„Belgiumban ez idő szerint mintegy 160ezer tenyésztő verseng a babérokért. Van egy országos szövetsége, azonban a tenyésztők klubhoz tartozása, versenyzésének helye, nincs megkötve. Mindenki lehet akár öt klub tagja is és részt vehet tetszése szerint bármely versenytársaság által megrendezésre kerülő különféle versenyeken…” (Anker Alfonz, A repülő keresztrejtvény)
Könyvét 1971. július 30.-án zárta. Maholnap 2012-t írunk.

Gondolataim első fejezetben megfogalmazott részének zárásához, mit is hívhatnék segítségül, ha nem Anker Alfonz örök érvényű sorait:

„A bölcsességeket rendkívül könnyű kitalálnunk. Az ember egyszerűen leírja annak az ellenkezőjét, amit tesz.” (Anker Alfonz, A repülő keresztrejtvény)

Kaposvár, 2011. október
Vétek János
Amit nem mondhattam el II.

Mottó: „Ott, Venlo-n (holland-német határ) túl, olyan, mintha egy másik világba lépnél.” (Szappanos István)
Karinthy Frigyes: Előszó (részlet), 1926

„Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy…

…Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton…”

Néhai professzorom, Dr. Szakály Sándor jó néhányszor a „funkcionális analfabéta” kifejezéssel küldte haza vizsgázóinkat. „Kérem, jöjjön vissza, ha ezt megértette!”
A helyzet szakmai szempontokat vizsgálva sem mutat jobb képet.
Jelenlegi – általánosan elfogadott - csapatbajnoksági formánk minimum súrolja a genetikai paradoxon határát.
Szerettem volna, kizárólag szakmai alapokon közelítő diasor vetítésével egybekötött előadás keretében elmondani mindazt, amit alább olvashatnak majd.
„Eleve szerencsétlennek tűnő” időszakban megkísérelt számtalan kudarcra ítélt telefont, eredménytelen visszahívási kérelmet és közvetítői kísérletet követően feladtam. Írni kezdtem. Jobb lett volna „vetíteni”.
„… Amit nem mondhattam el…” (részlet: Karinthy Frigyes: Előszó)
Bár első hallásra bizonyára sokan beleborzonganak, s biztosan sokan készek lesznek akár máglyára is vetni érte, mégis úgy vélem, versenyzői közösségek kialakítására vonatkozó liberális megközelítésünk sportszakmai döntési területen nem igazán vezethet eredményre. Miért nem? Az alábbi néhány gondolattal elsősorban erre a kérdésre szeretnék választ adni.
Nagyon keveseknek adatott meg, hogy az élet egy-egy, sokszor meglehetősen szűk területén képesek legyenek maradandót alkotni, képesek legyenek előremozdítani bármit is. Ők saját szakterületük mérnökei. Szappanos mester szavaival élve: ők (lennének) a „konstruktív értelmiség”. Ezzel együtt az életben nagyrészt - saját területüktől eltekintve - maguk is funkcionális analfabéták. Mint ahogy mindnyájan azok vagyunk. Megtanultunk olvasni, de nem feltétlen értjük a sorokat, főképp nem feltétlenül értjük azok mélyebb értelmét, összefüggéseit. Talán nem is nekünk kellene mindent értenünk, hisz általános műveltségünk értelemszerűen sokkal sekélyesebb, mint az egy-egy területen elérhető. Egyáltalán nem meglepő, hogy soha senki nem várta el, még magától az emberiség egyik legnagyobb gondolkodójától, Einsteintől (képünkön) sem, hogy megjavítsa az autóját. (Senki nem érthet mindenhez.) Talán csak számomra meglepő módon azonban azon sem lepődik meg senki, hogy egy-egy állatsportot – ilyen a postagalambászat is – megfelelően mély szakmai (jelen esetben genetikai) ismeretek nélkül „próbálunk” megreformálni. Szinte minden versenyállat-tenyésztés tenyésztésszervezési rendszerének felépítését tudományterületük mélytudású szakemberei, specialistái, genetikusok, állatnemesítők végzik. Ez alól, - elsődlegesen talán éppen a konstruktív galambászértelmiség hiányából, önkéntes „száműzetéséből” következően, - a magyar postagalambsport kivételt képez. Mivel például a ló, vagy a kutyasporttal ellentétben a vezető galambászkultúrákkal nem azonos „pályán” versenyzünk, lemaradásunk közel sem olyan szembetűnő, mint az említett állatsportok területén. Ott a tenyésztésszervezési rendszer hiányosságainak korrigálását a piac már régen, rendkívül gyorsan, s rendkívül könyörtelen módon kikényszerítette volna. A különböző sportállattenyésztő szervezetek tenyésztésszervezési rendszereinek hazai postagalamb-versenyértékelési rendszerünktől legmarkánsabban eltérő közös pontja, hogy pluszvariánsok előtérbe helyezésére összpontosítva, egyedekben gondolkodik. …és ez az óriási különbség minden továbbit meghatároz.
Gondoljanak bele, kinek mi jutna eszébe például Kincsem nevéről? Néhányan talán asszociálnának az 1874-ben Kisbéren született többszörös díjnyertes „csodakancára”, a lósportban járatosak talán emlékeznének apjára, Cambuscan-ra, de vajon kinek ugrana be, hogy gróf Blaskovich Ernő tápiószentmártoni birtokán látta meg a napvilág? Emlékszünk-e gróf Blaskovich Ernő többi lovának akár csak a nevére is. Miért nem? Mert senkit nem érdekelt. Mint ahogy rendkívül nagy erőfeszítésünkbe kerülne megtudni, hogy a Kincsem által megnyert versenyeken melyik ló futott be másodikként, harmadikként... Hogy az adott évben, években mely lovak tudták végigfutni versenyeiket, uram bocsá helyezték magukat, szintén nem emlékszik senki. Mivel genetikai előrehaladást nem jelenthetett, a szakma számára értéktelen információ maradt. Amíg a lótenyésztő egyedekben gondolkodva, Kincsem-kvalitású – tehát a többször győztes - lovakból szeretne ivadékot, addig a magyar átlaggalambász Nagy II. Bendegúz általános csapatbajnokhoz zarándokol galambért. Amíg a Kincsem utódát megvásárló Kincsem – additív tulajdonságainak tekintetében az állományból igazoltan kiemelkedő egyed - utódához jutott, addig jelenlegi értékelési rendszerünkben, jó esetben Nagy II. Bendegúz csapatbajnok csapatgalambjainak utódaihoz juthatunk. …és? …és Nagy II. Bendegúztól vásárolt galambjainkat majdnem akkora eséllyel tenyészthetnénk tovább, mint Blaskovics gróf bármely más lovának utódait. A lósporthoz hasonlóan a belga és a holland versenyértékelési rendszer is elsősorban egyedekben gondolkodik. Ezért ismeri el például Dirk és Louis van Dyck-ot, vagy Hans Dekkers-t. Ezért óriási elismerés Hans Dekkers számára a „Mister Teletex” titulus. (Az utankénti első tíz egyéni helyezettet jelentetik meg a teletex-en.) A világ állattenyésztése a pluszvariánsok után lohol. Csak a konkurenciánál gyorsabb és a még gyorsabb lovak, kutyák, galambok – tehát egyedek - jelentenek valódi értéket. Kora legeredményesebb galambjainak közvetlen utódait hazánkba hozva ezt tette, maga Anker Alfonz is. A többi, genetikai értelemben véve finoman szólva is kétes. Pestiesen szólva: smafu. …és nem azért, mert a genetikai értelemben átlagos egyedek párosításából ne hasadhatnának ki pluszvariáns egyedek. Hanem, mert egyrészt a kevésbé értékes a szülők genetikai teljesítményszintjük átlagait felülmúló utódaik annál kevésbé képesek megközelíteni a kiemelkedő hátterűek akár átlagosnak számító utódainak örökletes értékét, másrészt azért, mert az alapjaiban magasabb értékű állatok párba állítása esetében a teljes populációból kimagasló egyedek születésének sok-sok nagyságrenddel nagyobb az esélye, illetve csak így beszélhetünk valós esélyről. „Csak a sas nemz sast…” – tartja a mondás. Avagy az ősi angol állattenyésztő szlogen szerint: „Párosítsd a legjobbat a legjobbal és reméld a legjobbat!” Meg kell hát találnunk a lehető leggyorsabb állatainkat. Ennek pedig alapvető kritériuma, hogy a reális értékelési lehetőségek között mérethessük össze képességeiket. Erre a tagság jelentős részének – gigantomániánk mellőzésével - ma is biztosítottak a lehetőségei, a tagság kisebb, de nem elhanyagolható hányada számára ehhez szükségszerűnek tűnik a fentebb említett szervezeti felépítésünket érintő liberalizáció. Az elnök úr felvetése tehát sportpolitikai szempontokon túl szakmailag is a realitások talaján mozog.
A versenyértékelési rendszer, mint a tenyészállat kiválasztás egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköze, a versenyállat-tenyésztés egyik legerősebben súlyponti kérdése. Gondoljanak bele! Beszerzési céljainkkal – jobb esetben - elsődlegesen bajnokainkat keressük. Bajnokaink pedig azok lesznek, akik az épp aktuális értékelési rendszerben a legeredményesebben szerepelnek. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen a rendszer, hisz jelentős mértékben ez határozza meg, hogy a bajnokainktól kikerülő galambok a genetikai előrehaladás szolgálatába állíthatóak-e, s ha igen, milyen mértékben járulhatnak az ország galambállományának javításához.

Hogy honnét tudja a belga, vagy holland éltenyésztő, hogy állománya additív tulajdonságok tekintetében gyengült? Igazuk van. Sehonnan. Nem is érdekli. Döntő többségük, magát az additív kifejezést sem ismeri, de azt nagyon jól tudja, ha az élhelyezések fogynak, lépnie kell. …és ezt éppen értékrendjük, értékelési rendszerük „kényszeríti ki”...

A megfelelő versenyértékelési rendszer - a lehető legteljesebb mértékben, - genetikai értékük sorrendjébe rendezi az állományokat.
…de mit ért a genetikus genetikai érték alatt? …és megint csak a hazai galambásztársadalom által legmesszebbmenőkig magasztalt könyvből kényszerülök idézni egy sokak számára kevésbé ismert gondolatot:
„A jelenkor genetikusai meglehetősen egyöntetűen úgy vélik, egy-egy állat igazi tenyészértékét, örökítő értékét valójában az additív tulajdonságokban megmutatkozó szintje határozza meg.” (forrás: Anker Alfonz, A repülő keresztrejtvény)
Szinte minden magyar postagalambász olvasta Anker Alfonz fantasztikus könyvét. Legfeljebb nem ugyanúgy. Természetesen képtelenség, mégis sokszor sajátos vízió gyötör: mintha sokakkal ellentétben én egy másik „A repülő keresztrejtvény”-t olvastam volna.
Anker Alfonz az egyes termelési tulajdonságok öröklésmenetét, korát évtizedekkel megelőzve, a világon elsőként vázolta számunkra. Ugyan, néhány megállapítását korunkban valószínűleg másképp fogalmazná, megkockáztatom, átértékelné, a rendszer létjogosultsága, útmutatása kétségkívül vitathatatlan, a maga nemében egyedülálló, óriási. A világ postagalambász társadalma talán soha nem lehet elég hálás érte. Függetlenül attól, hogy értjük, vagy nem értjük, függetlenül attól, hogy a világon mennyien ismerik munkásságát, „konyhanyelven” - hogy a legegyszerűbb galambász is megérthesse - elénk tárta a kvantitatív genetika postagalambászatra átültetett alapjait. Olvassuk egy zseniális elme kolosszális alkotását, DE vajon megértjük-e, vagy magunk is beleragadtunk a funkcionális analfabétizmusba? Pedig a „Főnök”, - ahogy legközelebbi kollégái hívták, - szinte a szánkba rágva világította meg a téma súlyát. Betű szerint idézve a következőt írja „A repülő keresztrejtvényben”: „Az egész tenyésztői munkát ennek szellemében írom le könyvemben, mert az a meggyőződésem, hogy ez az irány mutatja legtisztábban az előre vivő utat.” (forrás: A repülő keresztrejtvény: az additív génhatások jelentőségéről)
Anker Alfonz nem számolhatott azzal, hogy olvasói zömének már maga a kvantitatív kifejezés is felér egy nyelvtörővel. Így aztán, hazai galambászaink zöme átlapozta az egyik – konyhanyelvre leegyszerűsítve is – legnehezebben emészthető részt, a kvantitatív genetika tárgyalását, s boldogan mélyült el a tenyésztési módszereket és a tenyésztőkről szóló leírásokat, valamint a képeket tartalmazó oldalakon. Ezekben a mélységekben soha nem mutatták be, ennél fogva soha nem láthatta a genetikát. Márpedig a témát illető megfelelően mély ismeretanyag nélkül a kérdés megfelelő megközelítésére sem maradt lehetősége.

A megbántás szándékának legapróbb szikrájától is mentesen kérem, ne kérjük hát, hogy ilyen szintű szakmai kérdésekben össznépi felkiáltással döntsünk!
Léteznek kidolgozott, alátámasztható versenyértékelési rendszerek. Megtalálhatók szervezetünkhöz közelálló, nemzetközi szinten is magasan jegyzett genetikusok. Léteznek sportállattenyésztő szervezetek... Bármelyik megoldás előbbre vivő lehet, mint a megfelelően mély ismeretek nélküli ötletelés.

Mielőtt belevágnék a sűrűjébe, szükségszerűnek látszik abbéli reményem kifejezésre juttatása, miszerint egyikünk sem vitatja, hogy tenyésztésszervezési (versenyértékelési) szempontból elsődlegesen az átlagot meghaladó örökölhetőségi valószínűséggel rendelkező, teljesítményt közvetlenül befolyásoló tulajdonságok előtérbe helyezésének lehet létjogosultsága, s teljesen értelmetlen volna átlag alatti örökölhetőségi valószínűséggel rendelkező tulajdonságok meghatározó szerephez juttatása. Az additív és nem additív módon öröklődő tulajdonságok öröklésmenetének sajátosságait az 1.ábra mutatja.
Ezen a tulajdonságcsoportok öröklésmenetét Anker Alfonz kvantitatív öröklésmenet szerint öröklődő tulajdonságokként foglalta össze.

Anker Alfonz a kvantitatív (mennyiségi) genetika tárgyalása során, az additív (összegző) módon öröklődő tulajdonságokat örökölhetőségük valószínűsége alapján három csoportba sorolta. (2. ábra) A viszonylag kismértékben öröklődő additív tulajdonságok csoportjába, a máj glikogéntároló kapacitását, az izomszövetek glikogén felhalmozó-képességét stb. sorolta. A fokozott mértékben, additív módon öröklődő tulajdonságok közé a pupillanagyságot, a vérmérsékletet, a gyorsaságra, vagy lassúságra való hajlamot stb., míg a legkifejezettebben öröklődők közé az intelligenciát, a küzdeni tudást, az energikus „wringerség”-et, a fészekszeretetet, a koraérés, vagy lassú érés hajlamát, a különböző távokra való alkalmasságot, az izomszövetek típusát, a hormonális tevékenység minőségét, a vér hemoglobin tartalma stb. sorolta. A nem additív módon öröklődő tulajdonságok közé olyan tulajdonságokat sorolt, mint a vitalitás, az ellenálló erő, a fizikum, a szem és a szervezet vérellátása, a kondíciótartó képesség, a kondíciót regenerálni tudó képesség, a formába jövés és formát tartani tudás sajátossága, a nevelés során történő leromlás, vagy le nem romlás stb.

…és igen! Valóban céllal, okkal próbáltam minden módon kiemelni a különböző távokra való alkalmasságot, mint az egyik legkifejezettebb mértékben, additív módon öröklődő tulajdonságot. Mert ennek tudatában vagy Ankert tagadva totálisan szembe kell helyezkedünk téziseivel és a genetikai, mint tudomány jelenlegi álláspontjával, vagy kényszerűen felül kell vizsgáljuk az általános bajnokság, még inkább az általános sampion listák genetikai értékre gyakorolt hatását, illetve jelenlegi értékrendünkben elfoglalt helyzetét!

A 3. ábra csapat- és sampion galambjaink, illetve élgalambjaink számára túlsúlyban szükséges tulajdonságokat mutatja. Ahhoz, hogy egy galamb sampionná válhasson gyakorlatilag a teljes szezonban szállnia kell. Ez kiemelkedő vitalitás, formatartó képesség és kifejezett ellenálló képesség nélkül elképzelhetetlen. Természetesen mindemellett intelligenciára és küzdeni tudásra, fészekszeretetre is szükségük van. Ezek nélkül hazánkban sem megy. Mégis, elég rápillantanunk a sampion listákra, s a pontszámokból láthatjuk, hogy sampionjaink helyezései közel sem kimondottan élhelyezések. Gyors galambjaink alkalmanként „kihagynak”. Sokszor még így is több pontot „szednek össze”, mint a sampion listán előttük állók. Tehát összességében véve gyorsabbak és/vagy küzdenitudóbbak, tehát – elvonatkoztatva a többi állatsportot is jellemző tartási, takarmányozási stb. különbségektől - örökletes alapjukban megjelenő additív tulajdonságaik tekintetében többek, genetikai értelemben véve értékesebbek! …és valójában ebben a gyorsaság és/vagy küzdenitudás többletben megnyilvánuló különbség, - legyen az bármily csekély mértékű, és értelmezzük akár csak valószínűség szintjén is - genetikai értelemben véve a lényege minden állatversenynek!

Amennyiben elfogadjuk Anker Alfonz additív tulajdonságok öröklésmenetéről alkotott téziseit, be kell látnunk, hogy a gyorsaságra, a küzdeni tudásra stb., tehát a magas örökletességi valószínűséggel bíró tulajdonságokra van értelme szelektálnunk, míg a sampion galambokat elsődlegesen jellemző tulajdonságokra nincs. Mind versenyértékelési rendszerünk, mind pedig jelenlegi általános értékrendünk alapjaiban szembemegy mind Anker Alfonz, mind korunk genetikájának, mint tudománynak az értékrendjével. Látható módon, jelenlegi csapatbajnoksági formánk és sampion galamb centrikusságunk a genetikai érték jellemzésére kevésbé alkalmas. Ezért a hazai állomány genetikai előrehaladásának elősegítésére nem tekinthető kellően hatékony eszköznek. Lássuk be, genetikai paradoxonhoz ragaszkodunk!

A fentebb leírtak elméleti ismereteinknek megfelelőek, s mint ilyenek, irányadóak. Általános érvényre emelkedésüknek elsősorban saját korlátaink szabnak gátat.
„2000 elküldött galamb közül 1000 elve nem egészséges. A maradék 1000-ből 500 egészséges, de nem elég jó galamb. Az 500 egészséges és megfelelő minőségű galambból 300 nincs formában. Marad 200 galamb. A 20%-os listára 400 galamb fér. Magyarul olyan galamb is helyezi magát, amelyik vagy nem egészen egészséges, vagy nem elég jó, vagy nincs formában. Ezek adják ki a lista felét, és ezek a galambok döntik el a csapatbajnokságot, hisz sok esetben ezek közül kerülnek ki a csapatban negyedik-ötödiknek érkezők.” (Szappanos István)
„Ott, Venlo-n (holland-német határ) túl, olyan, mintha egy másik világba lépnél.” (Szappanos István)
Szappanos tanítványnak vallom magam. Nézeteim a mester nézetei alapvetően meghatározzák. Idézett gondolatát is betű szerint vallom magaménak. Ne gondolják, hogy a „nyugat” üres „imádatánál” kívánok leragadni! Írásom e részében elsősorban a belga-holland versenyértékelési rendszer genetikai értelemben vett szakmaiságát szándékozom bemutatni. Könnyen belátható, hogy fogadásos rendszerükben a pénzt hozó galambnak van értéke. …és alapjaiban ez az, ami meghatároz mindent. Mivel fogadásos rendszerük elsődlegesen egyedekre épül (galambra fogadnak), egyedekben is gondolkodnak. Pénzét a közvetlen élben végző galamb képes többszörösen visszahozni. Ez annál inkább igaz, minél előrébb végez. Ismét csak Anker Alfonz szavait idézve: „Ezt a pénzt is el kell veszíteni valakinek.”…de ki akar pénzt veszíteni? Úgy vélem senki. Mindenki nyerni szeretne. Rendszerük ebből fakadóan – már említett genetikai hozadékával együtt – erősen élgalamb centrikus.

Hogy mindez valami „újkori” agyszüleményem lenne? Anker Alfonz 1971. június 30.-án zárta végszavával A repülő keresztrejtvényt. Könyvéből idézve:
„Ami a versenyeredményeket illeti, a belgák nem becsülik sokra a helyezést. Nekik nem sokat mond a díjkilométer, számukra minden az első díj. Egy galambot, amelyik egy versenyen 5 vagy 10 perccel megelőzte a mezőnyt, hetekig, olykor évekig ünnepelnek szóbeszéd során, vagy a sajtóban egy 150 km-es verseny esetén is. Minél inkább élen szerepel a galamb, az a fogadási rendszer szerint annál több pénzt nyer. Ezért természetes, hogy a gyors galambok értéke mindenek feletti Belgiumban. Az a galamb, amelyik 10 versenyen 10-szer helyezi magát, de a díjlista végén, az versenyenként nyer mondjuk 100 francot, összesen tehát 1000-et. Az a galamb viszont, amelyik csak egyszer volt első a tíz verseny során, egyébként sehol, az a kilenc alkalommal összesen elvesztett gazdájának 1800-2000 francot. Ez azonban az egyetlen első helyezésén, vagy élhelyezésén 5- vagy akár 100 ezret - nyerhet vele.
Ezért érthető, hogy mindig nagyítóval lesi mindenki, hol vannak a leggyorsabb galambok, és ha árverésre kerül a sor, az ilyenek érik a legmagasabb árat.” (Anker Alfonz, A repülő keresztrejtvény) Maholnap 2012-t írunk.
Versenyértékelési rendszerük ebből adódóan, csapatbajnoksági formánknál nagyságrendekkel erősebb szelekciót kíván. …és még valamit: sokkal inkább az adott versenytávra tenyésztett, ellátottabb, versenyre kész galambokat. Ez tart mozgásban mindent. E miatt „kényszerülnek csúcsra járatni” a tartás- és takarmányozástechnológián túl a galambegészségügyet, a genetikát… …mindent. Élben végezni! Csak ez számít. Hogy ki volt a 100., hogy kinek mikorra van öt galambja, az ugyanúgy nem érdekel senkit, mint hogy még milyen lovak voltak Kincsem idejében Blaskovich gróf ménesében. Hogy ez hazánkban utópia lenne? Soha nem jártam Nagypál Laci által szervezett pénzdíjas versenyeken, tehát csak kérdezni tudom: feltűnt-e valakinek, hogy mennyivel másabb volt a pénzdíjas versenyekre küldött állomány? Miért a különbség? Mert az oda – önként - küldők (valós pénzt is) szerettek volna nyerni. …és nyerni csak a konkurenciánál gyorsabban érkező galambbal lehet. Annak pedig genetikai értéke mellett legalább olyan állapotúnak kell lennie, mint a konkurens galamboknak.
Érték? Rend?
Átgondolva az előbbieket, talán lesznek, akik elfogadják tőlem: ennyiben biztosan másabb a holland-belga postagalambsport. …és ez nekik épp elég ahhoz, hogy a világ postagalamb piacának élén maradjanak, nekünk pedig túl sok ahhoz, hogy szemernyi esélyünk legyen felzárkózni mögéjük. …és ők látható módon egyáltalán nem szégyenlik kiírni: 569 galambból 8., 616 galambból 16. Nálunk „nem is verseny”, ha nincs 4-5000 galamb. Bár, valljuk be, mi magyarok képesek vagyunk egyik percben ünnepelni 400-700 galambból tagszövetségi első galambjainkat, sőt készek vagyunk automatikusan tagszövetségi bajnokot hirdetni 700-750 galambos mezőnyből, következő pillanatban legyintünk az 1500 galambos mezőnyből röpcsoporti szinten első galambra. Lehet, csak néhányunknak tűnik furcsának, hogy 400-750 galambos hosszútávú utakon szerzett pontok határozzák meg a tagság nagy része által legértékesebbnek vélt tagszövetségi általános bajnokság kimenetelét? Egy olyan értékelési rendszerben, ahol AKÁR EGYETLEN DÍJ NÉLKÜL IS BAJNOK lehet valaki, ez is elképzelhető.

A paradoxon hatás, avagy a „genetikai akklimatizáció”

Az elmondottakból következően a belga-holland értékelési rendszer magasabb additív génhatású egyedek, állományok felszínre kerülését eredményezi. Hozhatjuk akár legértékesebb galambjaikat is, ha értékrendünk más irányú szelekciót eredményez, generációról generációra képesek leszünk csökkenteni additív tulajdonságaikban megnyilvánuló genetikai értéktöbbletüket.

Mi magyarok abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy egy kolosszális elme köztünk élve, saját nyelvünkön világította meg számunkra mindazt, amit fentebb tárgyalni próbáltam. Azonban az általa megfogalmazott tézisek megértése bizonyos alapismeretek nélkül nehézkes. Hazai galambász társaink jelentős része pedig látható módon nincs ezeknek az ismereteknek a birtokában. Mint ahogy nincs birtokában a belga és a holland galambászok döntő többsége sem. Míg azonban, - időbeli különbségből következően, Anker Alfonz tudományos téziseinek ismerete nélkül kialakult - évszázados versenyértékelési rendszerük és szemléletük eleve kiküszöböli a genetikai ismeretek hiányából adódó félresiklások lehetőségét, addig hazai versenyértékelési rendszerünk mellett komoly rálátás szükségeltetik mindehhez. Ezzel pedig a tagság döntő többsége nem rendelkezik.

A korlát, melyhez mérten a kínai nagyfal járdaszegélynek tűnhet
Sporttársaink jelentős része ebből nem sokat érzékel. Töretlen optimizmussal, készek akár ország-világ előtt is kinyilatkozni: „A kutyaütő kint is kutyaütő. A magyar élgalambász kint is élgalambász lenne.” Véleményem szerint is vannak, kik a „kinti” konkurenciában is életképesek lehetnek… … abban az esetben, ha képesek magukévá tenni a „kinti” értékrendet. Ha képesek szemléletüket és galambászatukat élgalamb centrikussá alakítani. Mert e nélkül, bármennyire is „jó kezű” galambászok, pestiesen szólva a „fasorban sem lesznek”. Tehát nem elsődlegesen maga a galambász, hanem általános értékrendünk, szemléletünk, s versenyértékelési rendszerünk emeli globális előrelépésünk legmarkánsabb akadályait. Hazánk galambászatának minőségi fejlődése gyökeres szemléletváltozás nélkül elképzelhetetlen. A galambásztársadalmunkat sújtó taglétszám csökkenés és a gazdasági válság szemléletváltozás nélkül is szükségszerűen ki kell, hogy kényszerítse a szakmai szempontokból régóta szükséges vizionált reformokat. Amennyiben erre nem leszünk képesek megfelelő választ adni, nemhogy a nemzetközi felzárkózás, de a hazai galambászatnak akár puszta léte is rohamléptekkel kerülhet egyre távolabb tőlünk. A kérdést ma még talán módunkban áll úgy fogalmazni, hogy akarunk-e holnapután is galambászni. Holnap talán az élet teszi fel úgy a kérdést, hogy módunk lesz-e holnapután galambászni…

MINDADDIG, MÍG VERSENYÉRTÉKELÉSI RENDSZERÜNKET GYÖKERESEN ÁT NEM ALAKÍTJUK, TÖBB LÉPÉSNYI ELŐNYT ÉLVEZHETNEK, AKIK A KÉT RENDSZER KÖZTI KÜLÖNBSÉG LÉNYEGÉT FELISMERIK.

Szerettem volna írásom végén gondolataiba merülve, ülve hagyni az olvasót. Számtalan hamvába holt próbálkozásomat félre dobva, a mester „Az eperkrémes torta receptje” című írásából idézve zárom soraimat. Köszönöm, hogy velem tartottak!
„…A parasztasszony a kastélyban c. példabeszédet szeretném közreadni, amit nem én találtam ki. Lénard Sándortól kölcsönöztem. A postagalambsport útvesztőire ad választ. Tanulhat belőle ki-ki, ha akar. Szabadjára lehet engedni a fantáziát. Ha ismételném önmagam, kérem, ne nehezteljenek érte, hiszen a magyar embernek mindent többször kell elmondani. Nem is az utolsó 52 év miatt… Hogy is szól a Kossuth nóta? Kossuth Lajos azt üzente elfogyott a regimentje. „…Ha MÉG EGYSZER azt üzeni…” Már akkor sem volt elég egyszer elmondani valamit. Lássuk tehát a lényeget. Fogadják szeretettel!
A parasztasszony a kastélyban A szegény paraszt feleségét mindig felhivatták a kastélyba, ha nagy vendégség érkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert, aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának. – Micsoda dínom-dánom volt megint, micsoda lakoma. Befejezésül eperkrémes torta! Bizony a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána! A paraszt hallgatja, csak hallgatja megannyiszor ezt a történetet, egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap és így kiállt: - Nos, hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát! – De édes uram, - így a parasztasszony – nincs hozzá eprünk. – Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével! – Jó, de vajunk sincs a krémhez! – Akkor csináld zsírral! – Honnan vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt! ... – Megteszi. Csináld hát rozsliszttel! – No és a tojás? Tizenkét tojás! - A mindenségit, hát veletek, asszonynéppel sehogy sem boldogul az ember? Mondtam asszony, torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár… aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának nincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod! – és lassan hozzáteszi még: – Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni! – eddig a példabeszéd…” (Szappanos István)
Kaposvár, 2011. október
Vétek János