postagalamb.biz

Nekrológként.

Remélem nem követek el hibát, amikor közé teszem az alábbi lejegyzett beszélgetést és ezzel itt ezen a helyen is emléket állítok Anker Alfonznak.
Jó szívvel venném, ha Kertész Attila olvasná, és egyetértése jeléül hozzászólna. Gondolom, még korántsem „beszélte ki magából” mind azt amit az együtt végzett munka során összegyűjtött.

A tenyésztés művésze Anker Alfonz

Beszélgetés Kertész Attilával, a néhai Anker Alfonz munkatársával galambokról és tenyésztésről.

Hogy kerültél Anker Alfonz professzorhoz, mint munkatárs?

A versenyeredmények és szakcikkek révén ismertük meg egymást. 1975-ben a Budapesti Postagalamb Olimpián merült fel a munkatársi kapcsolat lehetősége. Anker Alfonz a KA-HYB sertés kitenyésztője, a vállalkozásához olyan egyéneket keresett, akikben intuíciót, elhivatottságot tételezett fel a tenyésztés, a nemesítés ügye iránt. Több neves postagalamb tenyésztő – Újházi Péter, Szappanos István – került így a KA-HYB vállalkozáshoz, akik ma is atyai jó barátként emlékeznek a „FŐNÖKRE”. Én 1976-ban kerültem a Professzor mellé, és haláláig közvetlen kapcsolatban voltam vele. A hivatalos unka után éjszakába nyúlóan galambásztunk, anyagokat dolgoztunk fel a világ minden részéről érkező információkból.

Milyen jellegű volt ez a galambász munka?

Érdekes volt és sok tapasztalatot szerezhettem egy nemesítő munkamódszeréről, kitartásáról, sziporkázó műveltségéről, ahogy az egyszerű emberrel és a tudósokkal társalgott. Számtalan galambsporttal, állattenyésztéssel foglalkozó újság, kiadvány, levél érkezett hetente Anker Alfonzhoz, Kaposvárra. Figyelemmel kísértük mindazokat a tenyésztőket és eredményeiket, akik elképzelésünk szerint hatással voltak, lehettek egy-egy új törzs kialakításában, kitenyésztésében.

Új törzset, típust akart kitenyészteni Anker professzor?

Igen. Ez volt a feltett szándéka. A KA-HYB sertésfajta kinemesítésének elve a postagalamb-tenyésztésben is foglalkoztatta. Elméleti úton meg kellett határozni először a postagalamb versenyteljesítményét legjobban befolyásoló tulajdonságokat. Folyamatos adatgyűjtéssel – tenyésztőnként, galambonként – követni az elmélet helyességét, illetve a nagy számok tükrében meghatározni az öröklődés módját. Már előttem is sok segítője volt a Professzornak ebben a munkájában, hiszen a kaposvári főiskolán tanuló diákok között, mindig akadtak postagalambászok, akik szívesen inaskodtak a Főnőknél. Az új törzs alapjai a Desmet-Matthijs Klare-vonalra épült volna. Ez volt a kiinduló gócpont. A Professzort nemesítői érzéke a Klare-46 leszármazottai felé vezérelte. Rendületlenül hitt az elképzelésében. Időközben a sok éves megfigyelései alapján közreadta a „Postagalambok versenyteljesítményét meghatározó tulajdonságok öröklésmenetét”. Sokat foglalkoztak ezzel a témával a nemzetközi sajtóban is. Magyarországon kevésbé törődtek ezzel a munkával a tenyésztők, inkább azt nézték, milyen új galambot vásárolt a professzor külföldön. A Repülő keresztrejtvény című könyv nagy siker volt a hazai tenyésztők körében. A könyvért járó tiszteletdíjból támogatta a galambszállítások megteremtésének költségeit (teher autóvásárlás) és számtalan „kis galamb-ajándék” frissítette a magyar postagalamb állományokat.

Hogy indult az Anker-törzs kialakítása?

A professzor elsősorban tenyészteni szeretett, míg a versenyzésben az egyéni sportambícióit élte ki, hiszen fiatal korában jó sportoló volt, és a küzdés, a versenyzés szelleme később is megmaradt benne, nagyon örült a győzelemnek. Az új törzs kialakítását széleskörű adatgyűjtés előzte meg, majd utána a kiszemelt galamb megszerzése volt a cél. Anker Alfonznak Piet De Weerd tájékozottságát kellett megközelíteni adatfeldolgozási úton, hogy kiismerje magát a tenyésztők és a galambok világában. Az adatok gyűjtésében, kiértékelésében „bedolgozó” munkatársak is segítettek, így én is részt vehettem ebben a munkában. Az objektív adatok mellett számtalan esetben szubjektív döntések is születtek, mert egy ember karaktere, géniusza, meghatározza a megvalósulás irányát, a párosítások menetét, a tenyész célt. Ilyen ember volt Anker Alfonz is. A tenyésztésre kiszemelt állatokat, galambokat teljesítménye alapján közelítette meg a Professzor, de nem feltétlenül volt döntő a kiválasztásnál. Ha az oldalági rokonok, testvérek teljesítménye jó volt, akkor eltekintett a kiválasztott egyedek teljesítményétől. Több esetben már a fészekben ülő fiókát kijelölte tenyész galambnak, pedig egy fiatal sokat változik, mire tenyészérett lesz. Például a Verstraete „Golden Bol” vonalból származó, novemberben kelt első két fiókát azonnal tenyész galambnak jelölte ki. Az egyik fiatal, robosztus kék hím „Miniszterke” már kiskorában sem tetszett, mégis szerencséje volt a Professzornak a tenyésztésben vele. A galambok kiválasztása eredményeik ismeretében az alábbi fő szempontok szerint történt: vitalitás, szem és arckifejezés, testalkat, izomzat. A négy fő szempont legjobb összhangja – postagalamboknál elvárható legoptimálisabb megközelítésben – a hosszú távú egyedeknél valósul meg. A hosszú távú törzseket alkotó galambok intelligenciája, karaktere, fizikai állóképessége és teljesítményt szolgáló tulajdonságai a versenypostagalambot mintázza. Személy szerint nem szeretek különbséget tenni a rövid-, közép-, és hosszú távú típusú galambok között, de a szakirodalomban, származási lapokban világosan nyomon követhető, hogy a legjobb tenyészetek a hosszútávra specializálódott galambokból alakultak ki, jönnek létre ma is.

Miért jobb a hosszú távú galambokra alapozni, hiszen igen jó közép- és rövidtávú törzsek is szolgálhatnak biztos kiindulási alapnak?

Hosszú távon a galambnak, fizikai képességeinek, bátorságának és intelligenciájának valódi értékeit kell mutatnia. Hosszú távon csak olyan galamboknak van esélyük, amelyek soha nem adják fel a versenyt. Még az sem baj, ha díjat nem nyer, de bírja a versenyt, a távolságot, a megterhelést. Négy-öt éven át hosszú távon eredményesen repült galambok képviselik azt a genetikai tőkét, ami sok tenyésztő jövőjének alapja lehet. Az más kérdés miként tudja ezt a tőkét kamatoztatni a tenyésztő. Mondok egy gyakorlati példát. A listák tanulmányozása során számtalan esetben hasonló métersebességet repülnek középtávon is és hosszútávon is az él galambok. Ha választani lehetne a két él galamb közül, én biztosan a hosszú távon megrepült métersebességűt választanám, mert az a galamb 1000 km-t megrepülve 12-13 órán át képes volt egyenletes, illetve a középtávú galambbal azonos métersebességet produkálni. A középtávú galambot akkor választanám, ha kétszer olyan métersebességet nyújtana, mint a hosszú távú, de ilyen nincs. Az előbb elmondottakkal Anker professzor is tisztában volt, és a leendő törzs váza a hosszú távú galambokra támaszkodott. Értékelni kellett a világ legjobb és létező, beszerezhető hosszú távú galambjait. A származási lapok alapján, a rokonok teljesítményeinek összehasonlításával ki kellett szűrni – legalább megpróbálni – az olyan egyedeket, amelyek az úgynevezett keresztezési effektus (heterózis) eredményeként jöttek létre. Ezek a galambok ragyogó versenyzők voltak, de rosszul örökítettek általában. A külső megjelenésben, eredményben a tökéletest mutatták, de örökítésben legfeljebb közepest. Ilyenbe pénzt fektetni nagy kockázat. Sok ilyen eset előfordul, mert egy-egy jó postagalamb verseny- és tenyész értéke lényegében egy hatalmas masszából tevődik össze. A galamb képességét oly sok génkombináció jelöli ki, hogy az úgy, ugyanabban a formában, legritkább esetben tud szülőről utódra átkerülni, különösen olyan esetben, amikor nem rokontenyésztéssel dolgozunk. Szerencsére a természet nem fukar, mert szinte minden tenyésztő állományában felbukkan egy-egy ilyen galamb, csak későn veszi észre, illetve mire megbecsülné, addigra már elvesztette valamelyik versenyen. Így kerültek végül is Kaposvárra Anker Alfonzhoz Delbar, Aarden, Stichelbaut stb. véralapú galambok. Természetesen rövid- és középtávú, alround tenyészetekből is – Janssen, Leus, Desmet-Matthijs, Fábry, Klak, Rijckaert, Vertsraete, Denys stb. ami hirtelen eszembe jut – jöttek be híres galambok. Miért kellettek a rövid- és középtávú galambok? – kérdezhetik az olvasók. Egy bizonyos távra szakosodott tenyésztő galambjaiból, sok értékes tulajdonságot lehet átvenni, ami a hosszú távú vázra eredményesen ráépíthető. Például az Arendonki Janssen-galambok igen stabil, konszolidálódott génkészlettel rendelkeznek, mert a tenyésztési módszer ilyenné tette őket. Igaz a versenyzést ma már inkább csak jelképesen csinálják a testvérek. Az Achiel Leus galambok közismerten fantasztikus harciasságuk miatt nyerték meg Anker professzor bizalmát, pedig a közvélemény egyértelműen rövidtávra alkalmas galamboknak könyvelte el ezeket is. A kitűzött célnak megfelelően kell szelektálni, válogatni és versenyezni, és minden távról előbb-utóbb jönnek a „paripák”. Sajnos a kitűzött célt kevesen tudják maguknak elképzelni és megvalósítani.

Ha Te mégis kitűznél egy tenyésztési cél, mire ügyelnél?

Egy kártyacsomagban bent vannak az alsók és az ászok is a kártyások mondása szerint. Ám a jó leosztáshoz szerencse is kell. A postagalamb-tenyésztésben is kell. Figyelni kell az egyes tulajdonságok öröklésmenetét, versenyzéssel kontrollálni az alapcélt, és a gyeplő a tenyésztő kezében marad. Ha így csinálja, alkotni, tenyészteni kezd az ember és ez már több mint egyszerű galambszaporítás. A mi kerületünkben is több példát mondhatnék erre, sőt bajnok is lett belőlük, ha tudta mit akar. A genetikai részre térve, két fő tulajdonságcsoportra hívnám fel a figyelmet. Az additív tulajdonságok mindig köztesként öröklődnek, a későbbi nemzedékekben nem hasadnak. Sok „kis hatású” génből álló szerkezetre vezethetők vissza. A jellegek, tulajdonságok létrejöttében nagy szerepet játszik a genetikai determináltság, azaz jó anyagból kell indulni, ha rövid időn belül célt akarunk érni. Az állomány (populáció) teljesítményértéke folyamatosan és meglehetősen biztosan halad előre ezeknél a tulajdonságoknál, ha a szelekciós szempontok és a versenyzési lehetőségek adottak, tehát van mit értékelni. Értékelni, szelektálni és előrelépni csak intenzív röptetéssel lehet. A versenyzési és biológiai tenyész cél egymást támogatja. Fontos testi tulajdonságok pl. szárnytulajdonságok, izomtömeg, izomminőség, testalkat, csontozat stb. – továbbfejlődése egy állományom belül versenyzés nélkül hamis értékelést ad. A tenyésztő ilyenkor gyorsan elveszítheti a tenyész célt, ha nincs röptetési kontroll. Csupán kézből versenyértéket megbecsülni, kimondani csalóka, de 800-1000 km-t egy évben többször is megrepült galamboknál az egészség és a testi tulajdonságok megítélhetők.

Mi határozza meg egy galamb tenyész értékét?

A galamb tenyész értékét, örökítő értékét az additív tulajdonságokban megmutatkozó szintjük határozza meg. Az állattenyésztők szempontjából genetikában csak képességek átörökléséről beszélünk, és minden tulajdonságnak megvan a maga különleges igénye a környezettel szemben. Hiába örökítené egy galamb utódaira a nagyszerű röp- és tájékozódó képességét, ha nem versenyeztetik, nem takarmányozzák okszerűen, és nem tartják jó dúckörülmények között. Ha az additív tulajdonságok feltételezhetően egy állományban magas szinten vannak, akkor az ilyen törzsből kikerülő egyedek, más tenyészetekbe kerülve is javító, előre vivő hatást fejtenek ki. Ilyen meggondolásból kerültek az Anker-dúcba az előbb felsorolt tenyésztőktől jeles példányok. Az additív tulajdonságok erősen örökölhetők, alig befolyásolja a környezet. Rokontenyésztésre kevésbé romlanak le, de keresztezésre sem történik átütő „csoda”. Az utód azt kapja, amivel a szülők is rendelkeztek. Hangsúlyozom az additív tulajdonságok meglévő szintjével legtalálóbban mindig egy egész állományt, törzset jellemezhetünk, nem pedig galambot. Ma igen felkapott törzs, tenyészet az Arendonki Janssen testvéreké. Hirdetések tömege hivatkozik a Janssen galambokra. Valóban ilyen világraszóló galambokról van szó? – vetődik fel a kérdés. Én is láttam és fogtam kézben Janssen galambokat, leszármazottait is. Nekem olyan galambok voltak ezek, mint a többiek. Bizonyos Janssen típus leolvasható róluk, de ezért janssenek. A Janssen-állományt többek között bizonyos fokú rokontenyésztés is jellemzi. A testvérek valószínűleg nem tudatos elhatározással nyúltak ehhez a módszerhez. A génkészlet az évek során konszolidálódott, mivel az additív tulajdonságok a rokontenyésztésre alig romlanak le. Így a Janssen-galambok egységes fazont, megjelenést kezdtek ölteni és kialakult a „Janssen-típus”. A Janssen galamboknak volt mit örökíteniük, hiszen évtizedekkel ezelőtt igen erős és jó versenyzők voltak. Maguk a Janssen testvérek is elismerik, hogy ők semmiféle tudatos, tudományos elméletet nem vittek a tenyésztésbe, de annál szigorúbb szelekciót alkalmaztak és azt könyörtelenül. Akarva, akaratlanul is elértek egy homogén, stabil, állományukra jellemző génkészletet. Időközben a tőlük elszármazott galambok más állományokba való keresztezésekor kiugró siker született. Elindult a Janssen-galambok karrierje. Kik vettek először? – azok a tenyésztők, akik egyébként is kitűnő, sőt jobb versenyállománnyal rendelkeztek, mint a Janssenek. Ezek a tenyésztők előre akartak lépni. A drága pénzen vett galambokat megbecsülték, és sokféle bizonyítási lehetőséget adtak nekik a továbbtenyésztés során. Az ügy sikerét az üzleti megfontolások is támogatták, hiszen hatalmas reklám követi a Janssen-galamb vásárlásokat, tehát újabb emberek próbálkoznak a Janssen vérrel sikert kovácsolni. Érdekük bizonyítani a Janssen galambok nagyszerűségét már üzleti megfontolásból is, de bizonyosan versenyeredményekkel is, ha nem is minden esetben. Ez a folyamat nem elítélendő, mert előre viszi valamilyen ormában a tenyésztés, a sport ügyét. A Professzorral elméleti úton sokszor kielemeztük egy-egy híres törzs hátterét, - mitől jó vagy nem jó például egy Janssen-galamb? A kérdést nehéz eldönteni, de nagy valószínűséggel csak akkor ütött be a várt eredmény, ha az az állomány, ahová bevitték a Janssen galambokat, egyébként is kitűnő volt. A megméretést a versenyeredmények mutatják, tükrözik legbiztosabban. Eredményt felmutatni, tartósan megvédeni, régen is ma is és a jövőben is, csak jó állományokkal lehet. Ha továbbfűzöm a gondolatot, a végén még kiderül, hogy a jó állományokba bevitt Janssen-galambok csupán „megízesítették” az egyébként fenséges ebédet, azaz egymagában a Janssen-galamb sok esetben kevés volt, de erről bölcsen hallgatnak a krónikák. Ettől még a Janssen tenyészet továbbra is világhírű marad. A másik nagy csoport, nem additív tulajdonságok köre. Ebbe a második csoportba olyan tulajdonságok sorolhatók, amelyek többségében az állat egészségét, vitalitását befolyásolják. A környezet kialakító hatásától jobban függenek, mint az örökléstől. Kevés gén határozza meg őket és előre nehezen kalkulálhatók. A rokontenyésztésre hanyatlanak. A nem additív tulajdonságok hatásaira a tenyésztők hamarább felfigyelnek, mert a gének véletlenszerű kapcsolódásának folyamán ugrásszerű pozitív változások is megjelenhetnek az adott egyednél, galambnál. A nem additív tulajdonságokkal inkább maga az egyed, az állat jellemezhető nem annyira az állomány. Sokszor a gyengébb képességű, középszerű pároknál, jobbnál jobb utódok bukkannak fel, míg a szupernek tituláltaktól csak átlagos utódok születnek. Hát ilyen tréfás kedvű esetenként a természet, gondolnánk, pedig nem az, csak a véletlenek, a különleges génkombinációk (dominancia, szuper dominancia, episztázis) és a környezeti tényezők hatásának a játéka. Anker professzor is tisztában volt ezekkel a törvényszerűségekkel és meglehetősen nagy létszámú tenyész párt tartott. Kedvelt módszere volt a rokontenyésztés, az általa megkívánt tulajdonságok rögzítésére, de a röptetésre szánt galambjait igyekezett keresztezésből előállítani. Évente sok fiatalt keltetett, mert nagy létszámból törekedett kiválogatni a továbbtenyésztésre szánt egyedeket.

A szakmai beszélgetések során gyakran szóba kerülnek a tenyésztési módszerek. Tudnál mondani ajánló gondolatokat?

Amikor egy tenyésztő egy hím és egy tojó galambot párba állít, akkor óhatatlanul elkezdi magára szabni a „művelése” alatt formálódó és létrejövő állományt, mert az ember a körülötte lévő dolgokra az individuális bélyegeit nyomja rá, és a keze nyomán meglátszik egyénisége karaktere. Ezért nem lehet mindenki egyformán jó tenyésztő, versenyző, mert más-más elképzeléssel, felkészültséggel és tapasztalattal állnak a dologhoz. Így a tenyésztési mód megválasztásánál is mindenki másra esküszik. Nos, aki a keresztezést helyezi, előtérbe az igyekszik különböző törzsek vagy fajták sajátosságainak egyesítését megvalósítani ugyanabban az állatban. Állandó változékonysággal, sokféle ivadékkal, és esetenként felbukkanó „túlszárnyaló” hatással (heterózis) számolhat a tenyésztő. Itt megjegyzem, nem minden keresztezés eredményeként lesz heterózis, de annál több jó vagy átlagos képességű egyed születik. Akik az egyöntetűség, a tulajdonságok állandósulását óhajtják, azok a rokontenyésztés irányában keresik a megvalósulást. A rokontenyésztésnél a szülőben rejtett ún. rejtett tulajdonságok hamar felbukkannak az utódban, de nem csak a jó, hanem a hátrányos tulajdonságok is előjöhetnek. Sajnos a számos előny mellett az alkalmazkodó és ellenállóerő is fokozatosan csökken. Az utóbbi tény véget vethet egy ragyogó állomány pályafutásának, hiszen a röptetés folyamatos alkalmazkodást és egészséget kíván és feltételez. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert megér egy misét! Anker professzor a KA-HYB sertés megalkotásánál szívesen alkalmazta az apai vonalaknál a rokontenyésztés módszerét. Sok utód tervszerű kiválogatása, ahol ő is személyesen részt vett, határozta meg a munkamenetet. Egy-egy rokontenyésztett vonal kialakításakor a munka hangsúlya a vonalalapító megkeresésével kezdődött illetve kitenyésztésével. Ezek az egyedek képességvizsgálat alapján különlegességszámba mentek, sőt márványtáblák őrzik emléküket kimúlásuk után a tenyész telepeken. Anker professzor teljesítmény- és küllemi vizsgálat után alapos kutatást, összehasonlítást végzett. Itt érdekes dolgokra lett figyelmes! Több esetben a származási lapok igen szoros rokontenyésztést mutattak, ugyanakkor egyes állatokon nem látszott meg az ilyenkor elvárható, megszokott degeneráltság. A rokontenyésztés és a leromlás nem követte a papírformát. A génkapcsolódások – véletlen folytán – nem okoztak „kötelező” leromlást. A kiválasztott tenyészállatok ennek ellenére a kívánt szintet örökítették a külső és belső értékmérő tulajdonságaikban. Az első példát reprezentálja Alois Stichelbaut törzse. Az egykori flamand szakkönyvekben áttanulmányoztuk a Stichelbaut törzs származását. A pedigrékből sok esetben igen szoros rokontenyésztés tűnik fel, ugyanakkor a versenyzés területén is kiemelkednek Stichelbaut eredményei. Személy szerint nem hagyott engem nyugodni az a gondolat, ilyen erősen rokon tenyésztett galambok miként tudnak „győzni vagy meghalni” a levegőben. Nem érinti őket a rokontenyésztési depresszió a velejáró összes hátránnyal? Mitől nyűhetetlen és téphetetlen ez a Stichelbaut állomány? Végül is arra a következtetésre jutottam Anker professzorral folytatott konzultációk során, hogy nem követi a rokontenyésztés sok esetben a papírformás öröklésmenetet, és némelyik galamb a szabályos párosítási sémák után sem lesz „előírásszerűen” rokon tenyésztett. Alois Stichelbaut valószínűleg tudományos oldalról nem meditált sokat, hanem ízlésének megfelelően alkalmazta a régóta ismert tenyésztési eljárást, és az általa nevelt fiatalokat mintegy sablonba szelektálta, melynek előfeltétele volt a győzelem hosszú távokon. Nyilvánvalóan a depresszió génjeit hordozó galambok pottyantak ki elsőnek a rostán, de a fennmaradtak hozták versenyről-versenyre a győzelmet, mert a természet bölcs rendelkezése alapján mégse úgy kapcsolódtak a gének, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, hanem „kisrokontenyésztettségi” fokot hoztak lépésről-lépésre az állományba. A megmaradt galambok tulajdonságaikban rokon tenyésztettek voltak, de a depressziót hordozó gének vagy nem voltak bennük vagy nem manifesztálódtak. Mindenesetre az állományt jellemző tulajdonságok, a karaktert meghatározó gének felhalmozódtak, és ez adhatta a Stichelbaut törzs hosszú életét és jelszavát a versenyzésben. Az így felhalmozódott gének éltek tovább Marcel Desmet vagy Heinz Fulgoni állományában. De ehhez kellettek különlegesen kiemelkedő „Opgeblazen” „Jounge Blekken” stb. tenyészállatok. Az ilyen tenyész madarak teszik halhatatlanná tenyésztőjük nevét a postagalambsportban.

Az érthetőség kedvéért kérem, részletezd az egyes csoportokba tartozó tulajdonságokat!

Az additív csoportba, mint már mondtam, sok kishatású gén összegződéséből álló tulajdonságok tartoznak. A tenyésztési módszerekre köztesként reagálnak: intelligencia, karakter, állóképesség. Ezeket a tulajdonságokat „gyűjtögetve” lehet összeszedni, halmozni, és tudatos szelekcióval, az utódokban rögzíteni. A rokontenyésztés, keresztezés nem hoz látványos javulást ezekben a tulajdonságokban, de évről-évre javulhat az állomány additív értékmérője a szigorú röptetés mellett. A nem additív csoportba olyan tulajdonságok tartoznak, amit szelekcióval különösebben nem lehet javítani, mert a tulajdonságok bizonyos része monogén öröklődésű, azaz egy „nagyhatású” génhez kötődik. Az örökölhetőség viszonylag korlátozott, ezért nincs jelentősége a hátsó ősökben keresni az előrelépés lehetőségét. A keresztezési kombinációk észrevehetően javítják, míg rokontenyésztésre negatívan reagálnak: vitalitás, ellenállóerő, formatényezők, termékenység, szaporaság, takarmányértékesítő és ezzel összefüggő tulajdonságok, kondíciót tartó és regeneráló képesség. Az utóbb felsorolt tulajdonságok a teljesítményt meghatározóak, és mégis másként viselkednek öröklést tekintve, mint az első csoport. A környezet kialakító hatásoktól – dúckörülmény, takarmányozás, röptetés – nagyon függenek. Az előbbiek ismeretében a keresztezést ajánlom azoknak, akik nem tudományos igénnyel, „nemesítési” szándékkal vágnak a postagalamb-tenyésztésbe, - versenyzésbe. Hamar sikerélményhez jutnak, mert mindig előbukkan néhány átlagon felüli képességű galamb állományukban, és az elért győzelmek, sikerek kiegyenlítik a később jelentkező kudarcokat és megszépül a múlt. A rokontenyésztést alkalmanként, közbeeső megoldásként javaslom, de vigyázni kell, mert kétélű fegyver. Azok nyúljanak elsősorban ehhez a tenyésztési módszerhez, akik egységes, jellemző karakterű, „saját” törzset akarnak létrehozni, kitenyészteni. Ez a tenyésztési módszer elsősorban a galamb egészségével összefüggő tényezőket „rontja”, miközben az állomány „nemesedik”, de a felszínre kerülő degenerációt okozó gének véget vetnek a fényes karriernek, mert a természetben az örökletességre és változékonyságra törekvés állandó harcban van egymással. Itt kell megemlítenem, hogy tenyésztőink sokszor eltúlozzák az import galambok értékét. Az egyes földrajzi területeken, éghajlaton stb. őshonos, régen honosult a helyi viszonyoknak a legjobban megfelelő állatfajták vagy típusok jöttek létre sok emberöltőn át, a környezet hatásainak megfelelően. Gondoljunk csak a nálunk kialakult kutyafajtákra, szarvasmarhára vagy sertésre. Ezeket az állatokat a „puszta” nevelte olyanná amilyenek. A szélsőséges viszonyokhoz muszáj volt alkalmazkodniuk. A korábbi évtizedekben még nálunk is voltak olyan hazai postagalamb-törzsek, típusok, amelyek a magyar rögön formálódtak. A helyi viszonyokhoz, szállításhoz jól alkalmazkodtak már nemzedékeken keresztül. Ezt a biológiai nyersanyagkincset lassan felváltják az importált „kultúrafajták”, és az átkeresztezésekkel a helyi állományokat (populációt) kiváltják, és a régi génkészletek részben vagy egészében veszendőbe mennek. A „vért” gyűjtő tenyésztők felkapnak egy-egy nevet, törzset és komoly áldozatot hoznak szenvedélyükért. Ők is valamilyen célért áhítoznak, de mire valamire mennének, addigra újabb név van a csúcson, és kezdődik minden elölről.

Végezetül mi lett az Anker-galambok sorsa?

Az Anker-galambok halhatatlan emlékké váltak a magyar postagalambsport történetében! Az Anker-törzs már nem jön létre, mert a tenyésztés művésze nincs közöttünk. Az Anker-galamb tulajdonosok váltakozó sikereket érnek el, olyanokat, amilyeneket tudásuk, tartási körülményeik, és szerencséjük lehetővé tesz. Saját állományom alapjai a Professzor galambjaira vezethetők vissza, de én még idejében összeszedtem a régi, magyar „pusztai” sportgalambokat és beépítettem génjeiket abba a leendő törzsbe, amit Anker professzor szellemében és tanításában igyekszem létrehozni. Már egységes az új törzs, jellemző a karakterük, és úgy érzem additív tulajdonságaiban is magas szinten van az állomány, mert a tőlem elszármazott galambokkal, keresztezéseikkel kiugró eredményeket érnek el a tenyésztők.

Pakuts Károly (1987)